Július 4-e méltó koronája mi más lehetne, mint egy halom ellenállhatatlanul pufi, málnás-áfonyás amerikai palacsinta?

Az USA-ban január vége a pite főszezonja, ekkor jobbnál jobb almás, áfonyás álompitékben tobzódhatunk, és persze kreatív 21. századi gasztrokölteményekben sincs hiány. Az újvilági sütikedvenc azonban nem volt mindig reflektorfényben: a pite tésztáját a történelem során sokszor nem is fogyasztották el – más funkciót töltött be.

Közép- és Dél-Amerika gazdag halottak napi hagyományai a gasztronómiát is átszövik: az Andokban pólyás baba-alakú kaláccsal, Mexikóban pan de muertóval: „halottak kenyerével” köszöntik az eltávozott lelkeket, utóbbinak könnycsepp-formájú csúcsa Chimalman istennő élőkért hullatott könnyeire emlékeztet. Az ünnep tér-idő rendszerében semmi sem létezik önmagában: a „holtak kenyerei” az életet táplálják.

800 éve ugyanúgy készül, imádta Boccaccio, Casanova, Molière és Thomas Jefferson, kiváló fűszer, fehérje- és kalciumforrás, sőt, laktózmentes is: fogyasztását Olaszországban 8 hónapos kortól ajánlják és Roberto Vittori révén ma már szerves része az űrhajósok étrendjének. Mindent a parmezánról: a reneszánsztól kezdve, ínyenc gasztrodiplomáciai manővereken át egészen napjaink PDO-korszakáig járjuk be az olasz keménysajt világhódító útját.

Szereted a barbecue-t? Kevesen tudják, hogy az ősi sütési módszert – a grillezés „ellentétét” – a sokáig kihaltnak hitt taíno indiánoknak köszönhetjük. Történelmi gasztronyomozásunkat fergeteges dél-karolinai BBQ-páccal koronázzuk meg, melyben az amerikai őslakosok és az európai bevándorlók konyhája köt örök békét egymással.